Becsületháború

                A két férfi elégedetten nézett egymásra, amikor megpillantották, hogy ismét felkapja valaki az „elhagyott” pénztárcát a földről. Egy X-et firkantottak a kilencedik rublikába is. Ők ketten megszállott kutatók voltak, akik most éppen az emberi becsületességről készítettek tanulmányt Budapest parkjaiban, utcáin, terein. Az emberek viselkedését vizsgálták, hogy hogyan reagálnak egy elhagyott tárgy megtalálásakor és mit tesznek, miután felismerik a helyzetet. A kísérletet néhány pénztárca, egy kártya a tulajdonos címével, nevével, és pár száz vagy éppen pár ezer forint bánta.

               Nem sokkal később megállapodtak, hogy kihelyezik az utolsó csalit. Ennek a tárcának is hamar meg lett a gazdája. A két férfi izgatottan indult haza, hogy megnézzék, a tíz emberből hányan küldik vissza a pénztárcát a tartalmával együtt, vagy a tartalma nélkül. Ám a tízedik megtaláló egy sanyarú sorsú férfi volt. Nevezetesen Kiss János, egy Budapest mellőli falucskából. Míg a legtöbb „szerencsés megtaláló” észrevétlenül próbálta elrejteni kabát zsebébe a pénztárcát, mintha mi sem volna természetesebb, addig Kiss János igencsak kétségbeesetten állt az elhagyott tarsoly fölött hosszú-hosszú másodpercekig. Aztán lassan fejét jobbra, majd balra fordította, előre és hátra nézett, de egyetlen embert sem látott, aki a tárcáját hiányolta volna. Kissé pironkodva rakta el a megtalált tárgyat és hazaballagott a nagyvárosból.

Amikor hazaért, első dolga az volt, hogy megnézze az erszény tartalmát. Csodák csodájára két ezer forint díszelgett a fekete bőrtasak bendőjében. Kiss János, mintha megrémült volna, gyorsan becsatolta a pénztárca száját, hogy még véletlenül se kelljen a benne lévő értékre néznie. János tanult, értelmes ember volt, ám egyetlen hibája a túlzott becsületessége volt. Mások érdekeit mindig előtérbe helyezte, és ha kellett mindenét odaadta egy arra rászorulónak. Az idősödő, görnyedt testtartású, becsületes János nem e világba való ember volt. Hiába volt szegény, nem törődött vele. Nem érdekelte, hogy a ruhák, amikben jár ócska, koszos leplek, és nem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla. Önzetlen és jólelkű volt. Aznap nem is nyúlt a pénztárcához, sőt nagy ívben elkerülte, az asztalt, amin az hevert és megpróbált rá sem nézni. Úgy tekintett arra a pár ezer forintra, mintha maga az ördög állt volna ott előtte és próbálná megkísérteni.

Másnap reggel szokásához híven beballagott a nagyvárosba. Ismét átment a parkon, de most nem csak egyszerűen átsétált rajta… Végigpásztázta a parkbéli emberek arcát, hátha valakiről meg tudja állapítani, hogy az bizony az elveszett erszényt keresi, ám nem látott semmi érdekeset. Leült egy padra és hosszasan kémlelte a járókelőket. Amikor rájött, hogy így nem akad az eredeti tulajdonos nyomára, elindult hazafelé. Sokáig őrlődött, hogy mi tévő legyen. Hazaérve arra az elhatározásra jutott, hogy még egyszer átvizsgálja a tárcát. Leült, vett egy nagy levegőt, feltűrte szakadt ingujját, mintha egy életmentő műtéthez készülődne. Kifújta a levegőt, megtörölte verítékes homlokát és kezébe vette a pénztárcát. Körbe forgatta, megnézte jobbról, balról, aztán óvatosan kicsatolta. Amint meglátta a pénzt, ismét bűntudat fogta el őt, kezei remegni kezdtek, de erőt vett magán és tovább folytatta a műveletet. Belekukkantott a kártyatartó részbe is és különös dolgot észlelt. Egy névjegykártyát talált, amin a következő állt: dr. Benedek Ferenc, ügyvéd, Budapest, Réz utca 14. János végre megnyugodott. Örült, hogy megtalálta a tulajdonost. El is határozta, hogy holnap visszaviszi neki a tárcát. Elkezdte visszapakolni a dolgokat, az eredeti helyükre, amikor olyan történt, ami Kiss János életében még soha. Arra gondolt, hogy ez az ember egy ügyvéd, az ügyvédek pedig jól keresnek és egy ilyen embernek valószínűleg nem hiányozna az a két ezer forint. Azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha megtartaná a pénzt. Végül nagyon határozott módon bemagyarázta magának, hogy a pénz igenis őt illeti meg, és a gazdája vessen magára, amiért elhagyta azt.

János azon az éjszakán nem tudott nyugodtan aludni. Szemei előtt csak a névjegykártya lebegett, és az eredeti tulajdonos szomorú arca. Ám, ha Ő valamit elhatároz, akkor az úgy is van. Ezzel a gondolattal aludt el, de hamar felriadt egy szörnyű rémálom miatt. Azt álmodta, hogy a pénztárca gazdája, tudja, hogy Jánosnál van a pénz, és azt is tudja, hogy Jánosnak esze ágában sincs visszaadni neki. A tulaj elhatározta, hogy vár pár napot, és ha addig sem hozzák vissza a pénzét, akkor nagyon csúnyán elbánik a nem olyan becsületes megtalálóval. Teltek múltak a napok, Kiss János őrizte a pénzt, egy fillért sem költött el belőle, az ügyvéd úr pedig várt és csak várt. Egyfajta állóháború alakult ki köztük. János, már csak azért sem akarta visszaadni a pénzt, Ferenc pedig szavához híven kivárta azt a pár napot. Amikor letelt az a néhány nap, az ügyvéd elindult a mi hősünkhöz, ám ekkor az álomnak vége szakadt. János nem bírt megküzdeni azzal a tudattal, hogy ő egy pitiáner csaló legyen, ezért felhagyott a tervével és másnap reggel elindult, hogy visszaszolgáltassa az elhagyott tárgyat. A Réz utca a park mellett volt, jól tudta, hogy hová kell mennie. A parkon átsétálva, a tó melletti padon megpillantott egy idős hölgyet. Valósággal megbabonázta Őt. A néni fején kendő volt, csak néhány ősz hajszál kandikált ki alóla, arcára a ráncok különleges mintákat rajzoltak, bal keze egy piszkos fáslival volt bekötve. Azt, hogy cipője volt e, nem lehet tudni, ugyanis sokat hordott, megfoltozott szoknyája eltakarta lábait. Jobb kezében néhány aranyesőt tartott, mellette a padon, pedig újságpapírba csomagolt árvácskák kókadoztak. János, ahogy az öreg hölgyre pillantott, az megszólította Őt:

-          Drága Uram! Vigyen a feleségének ezekből a szép virágokból! Biztos nagyon örülne neki!

-          Valóban nagyon szépek! – felet udvariasan János

-          Magának olcsón megszámítom, csak vigyen belőle!

A mi hősünk felkapott két papírba tekert árvácskát, és gondolkodás nélkül NEM saját pénztárcáját vette elő. Arra gondolt, hogy az idős nő sokkal jobban rászorul arra a pénzre, mint az ügyvéd, vagy mint Ő maga. Meg sem kérdezte a hölgytől, hogy mennyivel tartozik, kezébe nyomta a két ezer forintot. A néni arca hirtelen ragyogni kezdett, szemei pedig varázslatosan csillogtak. Senki más nem vette észre ezt a jelenséget, csak Kiss János. Az öreg nő arca helyett, az ügyvéd arcát látta maga előtt, aki ugyanilyen tekintettel fogadja a visszavitt pénztárcát. Jánosban már fel sem merült az, hogy ne vigye vissza a tárcát. Belenyúlt a zsebébe és boldogan tette a pénztároló üres bendőjébe a nehezen megszerzett, hosszú ideig gyűjtögetett saját két ezer forintját. Elment a névjegyen olvasható címre, ahol meg is találta Benedek Ferencet.

-          Üdvözlöm Ügyvéd Úr! Azt hiszem ez a magáé! – azzal átnyújtotta János a fekete bőr erszényt

Ferenc először semmit sem szólt, majd mikor látta, hogy a pénz fillérre pontosan megvan, elmondta az igazságot.

-          Nem vagyok ügyvéd. Egy tanulmányt írunk a kollégámmal, az emberek becsületességéről. Tíz „elhagyott” pénztárca megtalálója közül, Ön az egyetlen, aki visszahozta a megadott címre. Hálás köszönetünk! Ön valóban egy végtelenül becsületes ember, mindig maradjon meg ilyennek! – ekkor Ferenc határozottan megrázta János kezét

Kiss János egy percig sem bánkódott. A két ezer forintnál sokkal többet ért neki az a pár jó szó, amivel Ferenc megillette őt. Boldogan és elégedetten indult hazafelé. Elhatározta, hogy ezen túl a kísértés egy apró szikrájának sem enged majd és mindig megmarad ilyennek, amilyen ő valójában. Egy becsületes, jólelkű, jótét léleknek, aki ugyan az anyagiakat tekintve szegény ember, de a belső értékei a mai világban többet érnek bármennyi pénznél.