Napi aktuális:


Szürke ködből kilépvén feltárul a világ,
Nemes, üde színeket ragasztgat majd terád!

Egyik kedvenc...

J.A.- Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,

vonat elé leguggolni,

óvatosan hegyre mászni,

zsákomat a völgybe rázni,

vén pókomnak méhet adni,

öregasszonyt cirógatni,

jóízű bablevest enni,

sár van, lábujjhegyen menni,

kalapom a sínre tenni,

a tavat csak megkerülni,

fenekén ruhástul ülni,

csengő habok közt pirulni,

napraforgók közt virulni -

vagy csak szépet sóhajtani,

csak egy legyet elhajtani,

poros könyvem letörülni, -

tükröm közepébe köpni,

elleneimmel békülni,

hosszú késsel mind megölni,

vizsgálni, a vér, hogy csordul,

nézni, hogy egy kislány fordul -

vagy csak így megülni veszteg -

fölgyújtani Budapestet,

morzsámra madarat várni,

rossz kenyerem földhöz vágni,

jó szeretőm megríkatni,

kicsi húgát ölbe kapni

s ha a világ a számadásom,

úgy itt hagyni, sose lásson -

 

Ó köttető, oldoztató,

most e verset megírató,

nevettető, zokogtató,

életem, te választó! 

Ő, József Attila

Tegnap szerencsém volt megnézni az én, József Attila című musicalt a Madách Színházban.
A darab Attila szerelmeiről szólt, pontosabban első és utolsó nagy szerelméről, Vágó Mártáról és Kozmutza Flóráról.
Rendkívül tetszett, hogy József Attilát nem akarták idiótának, bolondnak tituálni, hanem egy szeretethiányos, mindenbe és mindenkibe kapaszkodó embert formáltak meg, amilyen valóban lehetett.
Vágó Márta az első nagy szerelem. Ha ez a kapcsolat nem úgy és akkor ér véget, ahogy és amikor, talán elképzelhető, hogy a költő sorsa is máshogyan alakulhatott volna.
Kozmutza Flóra, az a gyógypedagógus, aki az utolsó remény, az utolsó esély volt számára.
Attila pontosan tudta, hogy mi zajlik Illyés ( a talán legjobb barát) és Flóra között. A hirtelen /pár napos ismerettség utáni / házassági ajánlat is egy kétségbe esett valakihez tartozást szemléltet. A borderline személyiségzavar egyik fő tünete a valós, vagy képzelt elhagyás/elhagyatás kétségbeesett megakadályozása. Ám, ha belegondolunk, Flóra nehéz döntés előtt állt. Ha nemet mondott volna, akkor még előbb következik be a tragédia. Igent mondott, de mind a ketten tudták, hogy ez nem egy őszinte, szerelemből kimondott igen volt, hanem egy kiskapu Attila gyógyulásához, megmentéséhez, de a tragikus vég így sem volt elkerülhető...


Belinkeltem két Vizy Márton által megzenésített József Attila verset, amik a darabban is elhangzottak.
Hallgassátok szeretettel! :)


http://www.youtube.com/watch?v=2a4_6BGACPs

http://www.youtube.com/watch?v=cj6IdcWmYGY&feature=related

A költészet megtestesítője: József Attila

   1905.április 11.

107 év. Százhét év!
Ennyi ideje született maga a költészet megtestesítője, a költészet remek kiválósága!
Egy mosónő és egy szappanfőző gyermeke lett maga a költészet, József Attila.
      Hatodik gyermekként jött a világra, ám három testvére, még Attila születése előtt meghalt. Visszanézve talán a család sorsa, s benne a kis utolsó szülött sorsa akkor megpecsételődött, s ez a folyamat egészen élete végéig elkísérte. Jellemfejlődésében már 3 évesen negatív impulzusok érték, mikor édesapja, egyik napról a másikra elhagyta családját. Mivel édesanyja nem tudta eltartani a három gyermeket, így kettőt (köztük Attilát is) a Gyermekvédő Ligába, később nevelőszülőkhöz adta. Még hat éves sem volt, de személyiségétől szinte megfosztva "átkeresztelték" és azon túl Pistának szólították nevelőszülei. Egy hétköznapi nevet ragasztottak rá és megpróbálták saját elveik és elvárásaik szerint átformálni a kis Attilát. 1912-ben a két testvér hazatérhetett édesanyjukhoz a szegényes, ámde összetartó családi légkörbe. Hogy anyját és testvéreit segítse olykor még az iskolát is hanyagolta és próbált pénzt keresni. Legyen az fizikai munka, vagy törvénytelen pénzkereseti lehetőség, olyan erős volt benne a segíteni akarás és egy kialakítható jobb élet reménye, hogy ennek érdekében mindent megpróbált. Ez a nyugtalan családi háttér, az egyik napról, a másik napra való élés kifejtette hatását és a nyolc éves Attila rengeteget betegeskedett. Egy napon Jolán nővérével összeveszett és ekkor (9 évesen) először tört meg annyira, hogy megpróbált öngyilkos lenni.
A családnak ismételten meg kellett küzdenie a kiszámíthatatlan sorssal. Pőcze Borbálánál (az anya) az orvosok méhnyak rákot állapítottak meg. 

A Mama kórházba került és így munkaképtelenné válva a gyerekek még gyarlóbb körülmények közt vegetáltak, így Monorra egy menhelyre kerültek. Innen Attila egy pár hónap múlva megszökött és visszament Budapestre. Édesanyja hosszasan csatázott a betegséggel, de sajnos ő maradt alul. Ez ismét hatalmas csapás volt az akkor 14 éves Attila életében.
17 évesen az iskolában egy kulturális lap indítását tervezte, ám javaslatát az igazgató elvetette.  Mikor ezek a hullámok újból összecsaptak a feje fölött, ez az idegileg és lelkileg labilis fiú egy megint öngyilkossági kísérletet tett.
1922-ben végre betért egy kicsit az öröm az életébe, ugyanis egy lap megjelentette két versét, s bemutatta pár mondatban a szerzőt is. Ezen túl sorra publikálták verseit, s mindössze 17 éves volt, mikor megjelent első verseskötete. A túlzott siker és felmagasztalás épp olyan „káros” volt az életében, mint a csalódottság és kilátástalanság. Ugyan is, harmadszor is öngyilkosságot kísérelt meg, de ez is sikertelennek bizonyult. Tanárképzőre ment, ahonnan nem sokkal később kirúgták Tiszta szívvel c. verse miatt. 1931-ben negatívan ítélkeztek egy verse fölött és nyolc nap fogházra ítélték a költőt. 1935-től folyamatossá váltak idegösszeomlásai. Halála a mai napig tisztázatlan. Hogy egy újabb, immáron beteljesedett öngyilkosság volt? Vagy a költő egész életét végigkísérő balszerencse? Talán pont akkor fogyott el az ereje, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egész élete egy masszív kitartás volt, aminek súlyát már nem bírta tovább vinni. Mindenben és mindenkikben csalódott: a nőkben, az emberekben, a „segítőiben”, olykor saját testvéreiben, az egész életben. Csak egy dolog éltette: a versek! Nem voltak barátai, nem volt kiben megbíznia. Egy életet ilyen módon nem lehet élni.
     Azon a bizonyos december 3.-án a majdnem krisztusi korba lépő fiatalember gondolatait nem láthatta más, nem tudhatta más, és olyan jól elrejtette, hogy még most sem tudjuk. Talán ez már nem is lényeges. Egy viszont bizonyos és megmásíthatatlan, ez az ember a magyar irodalom egy olyan jelentős alakja lett, aki meghatározza a mostani és leendő költők, versek iránt érdeklődők és az irodalmat tanuló diákok számára a vers fogalmát, értelmét és célját.

Dominika

Így estére egy kis vers...:)

Örök álom

Minden álom véget ér,

csak az enyém tart örökké,

melyet az idő formált 

igazán kerekké.

Csillogó csodavilág,

kacér lélekzene,

ami bennem dúdol,

s hangos lélegzetek.

Pillanatnyi kincs,

mi megmarad örökké,

szorosan kötődnek,

s nem válnak tőrökké.

Bocsi az in medias res kezdésért...
Dominika vagyok.
Ez a blog csak a furcsa agyszüleményeimről, csapongó gondolataimról és kusza írásaimról-verseimről szólna.
 Üdv az elmémben! :)

Becsületháború

                A két férfi elégedetten nézett egymásra, amikor megpillantották, hogy ismét felkapja valaki az „elhagyott” pénztárcát a földről. Egy X-et firkantottak a kilencedik rublikába is. Ők ketten megszállott kutatók voltak, akik most éppen az emberi becsületességről készítettek tanulmányt Budapest parkjaiban, utcáin, terein. Az emberek viselkedését vizsgálták, hogy hogyan reagálnak egy elhagyott tárgy megtalálásakor és mit tesznek, miután felismerik a helyzetet. A kísérletet néhány pénztárca, egy kártya a tulajdonos címével, nevével, és pár száz vagy éppen pár ezer forint bánta.

               Nem sokkal később megállapodtak, hogy kihelyezik az utolsó csalit. Ennek a tárcának is hamar meg lett a gazdája. A két férfi izgatottan indult haza, hogy megnézzék, a tíz emberből hányan küldik vissza a pénztárcát a tartalmával együtt, vagy a tartalma nélkül. Ám a tízedik megtaláló egy sanyarú sorsú férfi volt. Nevezetesen Kiss János, egy Budapest mellőli falucskából. Míg a legtöbb „szerencsés megtaláló” észrevétlenül próbálta elrejteni kabát zsebébe a pénztárcát, mintha mi sem volna természetesebb, addig Kiss János igencsak kétségbeesetten állt az elhagyott tarsoly fölött hosszú-hosszú másodpercekig. Aztán lassan fejét jobbra, majd balra fordította, előre és hátra nézett, de egyetlen embert sem látott, aki a tárcáját hiányolta volna. Kissé pironkodva rakta el a megtalált tárgyat és hazaballagott a nagyvárosból.

Amikor hazaért, első dolga az volt, hogy megnézze az erszény tartalmát. Csodák csodájára két ezer forint díszelgett a fekete bőrtasak bendőjében. Kiss János, mintha megrémült volna, gyorsan becsatolta a pénztárca száját, hogy még véletlenül se kelljen a benne lévő értékre néznie. János tanult, értelmes ember volt, ám egyetlen hibája a túlzott becsületessége volt. Mások érdekeit mindig előtérbe helyezte, és ha kellett mindenét odaadta egy arra rászorulónak. Az idősödő, görnyedt testtartású, becsületes János nem e világba való ember volt. Hiába volt szegény, nem törődött vele. Nem érdekelte, hogy a ruhák, amikben jár ócska, koszos leplek, és nem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla. Önzetlen és jólelkű volt. Aznap nem is nyúlt a pénztárcához, sőt nagy ívben elkerülte, az asztalt, amin az hevert és megpróbált rá sem nézni. Úgy tekintett arra a pár ezer forintra, mintha maga az ördög állt volna ott előtte és próbálná megkísérteni.

Másnap reggel szokásához híven beballagott a nagyvárosba. Ismét átment a parkon, de most nem csak egyszerűen átsétált rajta… Végigpásztázta a parkbéli emberek arcát, hátha valakiről meg tudja állapítani, hogy az bizony az elveszett erszényt keresi, ám nem látott semmi érdekeset. Leült egy padra és hosszasan kémlelte a járókelőket. Amikor rájött, hogy így nem akad az eredeti tulajdonos nyomára, elindult hazafelé. Sokáig őrlődött, hogy mi tévő legyen. Hazaérve arra az elhatározásra jutott, hogy még egyszer átvizsgálja a tárcát. Leült, vett egy nagy levegőt, feltűrte szakadt ingujját, mintha egy életmentő műtéthez készülődne. Kifújta a levegőt, megtörölte verítékes homlokát és kezébe vette a pénztárcát. Körbe forgatta, megnézte jobbról, balról, aztán óvatosan kicsatolta. Amint meglátta a pénzt, ismét bűntudat fogta el őt, kezei remegni kezdtek, de erőt vett magán és tovább folytatta a műveletet. Belekukkantott a kártyatartó részbe is és különös dolgot észlelt. Egy névjegykártyát talált, amin a következő állt: dr. Benedek Ferenc, ügyvéd, Budapest, Réz utca 14. János végre megnyugodott. Örült, hogy megtalálta a tulajdonost. El is határozta, hogy holnap visszaviszi neki a tárcát. Elkezdte visszapakolni a dolgokat, az eredeti helyükre, amikor olyan történt, ami Kiss János életében még soha. Arra gondolt, hogy ez az ember egy ügyvéd, az ügyvédek pedig jól keresnek és egy ilyen embernek valószínűleg nem hiányozna az a két ezer forint. Azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha megtartaná a pénzt. Végül nagyon határozott módon bemagyarázta magának, hogy a pénz igenis őt illeti meg, és a gazdája vessen magára, amiért elhagyta azt.

János azon az éjszakán nem tudott nyugodtan aludni. Szemei előtt csak a névjegykártya lebegett, és az eredeti tulajdonos szomorú arca. Ám, ha Ő valamit elhatároz, akkor az úgy is van. Ezzel a gondolattal aludt el, de hamar felriadt egy szörnyű rémálom miatt. Azt álmodta, hogy a pénztárca gazdája, tudja, hogy Jánosnál van a pénz, és azt is tudja, hogy Jánosnak esze ágában sincs visszaadni neki. A tulaj elhatározta, hogy vár pár napot, és ha addig sem hozzák vissza a pénzét, akkor nagyon csúnyán elbánik a nem olyan becsületes megtalálóval. Teltek múltak a napok, Kiss János őrizte a pénzt, egy fillért sem költött el belőle, az ügyvéd úr pedig várt és csak várt. Egyfajta állóháború alakult ki köztük. János, már csak azért sem akarta visszaadni a pénzt, Ferenc pedig szavához híven kivárta azt a pár napot. Amikor letelt az a néhány nap, az ügyvéd elindult a mi hősünkhöz, ám ekkor az álomnak vége szakadt. János nem bírt megküzdeni azzal a tudattal, hogy ő egy pitiáner csaló legyen, ezért felhagyott a tervével és másnap reggel elindult, hogy visszaszolgáltassa az elhagyott tárgyat. A Réz utca a park mellett volt, jól tudta, hogy hová kell mennie. A parkon átsétálva, a tó melletti padon megpillantott egy idős hölgyet. Valósággal megbabonázta Őt. A néni fején kendő volt, csak néhány ősz hajszál kandikált ki alóla, arcára a ráncok különleges mintákat rajzoltak, bal keze egy piszkos fáslival volt bekötve. Azt, hogy cipője volt e, nem lehet tudni, ugyanis sokat hordott, megfoltozott szoknyája eltakarta lábait. Jobb kezében néhány aranyesőt tartott, mellette a padon, pedig újságpapírba csomagolt árvácskák kókadoztak. János, ahogy az öreg hölgyre pillantott, az megszólította Őt:

-          Drága Uram! Vigyen a feleségének ezekből a szép virágokból! Biztos nagyon örülne neki!

-          Valóban nagyon szépek! – felet udvariasan János

-          Magának olcsón megszámítom, csak vigyen belőle!

A mi hősünk felkapott két papírba tekert árvácskát, és gondolkodás nélkül NEM saját pénztárcáját vette elő. Arra gondolt, hogy az idős nő sokkal jobban rászorul arra a pénzre, mint az ügyvéd, vagy mint Ő maga. Meg sem kérdezte a hölgytől, hogy mennyivel tartozik, kezébe nyomta a két ezer forintot. A néni arca hirtelen ragyogni kezdett, szemei pedig varázslatosan csillogtak. Senki más nem vette észre ezt a jelenséget, csak Kiss János. Az öreg nő arca helyett, az ügyvéd arcát látta maga előtt, aki ugyanilyen tekintettel fogadja a visszavitt pénztárcát. Jánosban már fel sem merült az, hogy ne vigye vissza a tárcát. Belenyúlt a zsebébe és boldogan tette a pénztároló üres bendőjébe a nehezen megszerzett, hosszú ideig gyűjtögetett saját két ezer forintját. Elment a névjegyen olvasható címre, ahol meg is találta Benedek Ferencet.

-          Üdvözlöm Ügyvéd Úr! Azt hiszem ez a magáé! – azzal átnyújtotta János a fekete bőr erszényt

Ferenc először semmit sem szólt, majd mikor látta, hogy a pénz fillérre pontosan megvan, elmondta az igazságot.

-          Nem vagyok ügyvéd. Egy tanulmányt írunk a kollégámmal, az emberek becsületességéről. Tíz „elhagyott” pénztárca megtalálója közül, Ön az egyetlen, aki visszahozta a megadott címre. Hálás köszönetünk! Ön valóban egy végtelenül becsületes ember, mindig maradjon meg ilyennek! – ekkor Ferenc határozottan megrázta János kezét

Kiss János egy percig sem bánkódott. A két ezer forintnál sokkal többet ért neki az a pár jó szó, amivel Ferenc megillette őt. Boldogan és elégedetten indult hazafelé. Elhatározta, hogy ezen túl a kísértés egy apró szikrájának sem enged majd és mindig megmarad ilyennek, amilyen ő valójában. Egy becsületes, jólelkű, jótét léleknek, aki ugyan az anyagiakat tekintve szegény ember, de a belső értékei a mai világban többet érnek bármennyi pénznél.